Recenzió, vagy valami olyasmi. Természetesen már írásom címe is nagyképű, hiszen ez inkább egy olvasmányélmény, mint recenzió, akár az is lehetne a címe egy szeptemberi iskolakezdéskor, hogy nyári olvasmányom, de azokon az éveken már túl vagyok.
Bevezető: Kultúrák súrlódása
A sublótfiókban maradt írásom címe, de mivel Huntington sokkal jobban megírta, így ott is marad az idők végezetéig, de legalábbis Fukuyama történelmének végéig.
Szerintem a kultúra az a terület, amely különbözőségénél fogva okot adhat ellenségeskedésre, miközben a legbékésebb kapcsolatot is megteremtheti társadalmak, népcsoportok, nemzetek, országok között. Nem megyek ennél mélyebbre, ez most nem írásom célja, csak jelzem, hogy a sport a kultúra része, úgy is mint „testkultúra”, s úgy is mint nemes versengés ellenfelek között.
Szétválaszt és összeköt, amelyre két ország viszonyának példáját említeném.
Az olaszok megtanították a magyarokat vívni és a vívás a legeredményesebb magyar olimpiai sporttá vált évtizedek alatt. A magyarok pedig megtanították az olaszokat focizni. Utóbbiról a közvélemény elég keveset tud, leginkább annyit, hogy a mai magyar szövetségi kapitányunk olasz, illetve most már magyar állampolgár is. Csak néhány név: Tóth Potya István, Schaffer Alfréd, vagy az Internazionale mai napig istenített edzője Weisz Árpád.
A másik hasonlóan klasszikus magyar Egri-Erbstein Ernő volt, aki az ún. Grande Torino csapatát juttatta el a legmagasabb szintekre. Előbbi Auschwitzban, utóbbi egy repülőszerencsétlenségben lelte halálát a komplett torinoi csapattal együtt.
Munkájuk beérett, mivel 1938-ban éppen ellenünk ismételték meg világbajnoki győzelmüket, amelyről méltatlanul keveset tud a sportszerető magyar közönség, mert az Aranycsapat mindent visz! Ebben a korszakban élt és focizott
„Az első gól” című könyv főszereplője dr. Borbás Gáspár, akinek leszármazottja írt egy kiválóan szerkesztett, olvasmányosan lebilincselő (sic), tudományos igényességgel kutatott adatokat tartalmazó könyvet.
Borbás Barna: Az első gól (Borbás Gáspár élete)
Egy barátom dedikáltatta nekem, mert tudta, hogy szeretem a focit, azon belül kiemelten a Fradit. Úgy is kezdtem bele, hogy egy újabb sportkönyv, ami bekerül az unalmasok sorába, de ez mégis más, ugyanis a hátsó borító szövegében több érdekes név is szerepel, úgy, mint Teller Ede vagy Bajcsy-Zsilinszky Endre. Szokatlan ez egy focista életútjának bemutatásakor, hiszen mi jut eszünkbe ma, ha a fociról kérdeznek? Pénz, stadion, bunkóság.
Majd az előszóban fokozódik a kíváncsiság, ahol csak úgy mellékesen, titkos társaságokbéli tagságok közt megjelenik a szabadkőművesség. Ettől fogva más szemmel olvastam a könyvet, türelmetlenül várva, hogy ennek tárgyalásáig juthassak. Nem is szeretném untatni azzal a tisztelt olvasót, hogy Borbás Gáspár lőtte a magyar válogatott első gólját, egyesek szerint a Ferencvárosét is, de utóbbinak a korabeli sajtó nem tulajdonított különösebb jelentőséget, így nincs írásbeli nyoma.
Kevéssé ismert tény, hogy nem az bizonyos 6:3 volt az első, magyar nemzetközi futballsiker, hanem a század elején bizony a Ferencvárosi Torna Club is jelentős meglepetéseket okozva szerepelt nemzetközi találkozókon, megteremtve ezzel hazai népszerűségének széles alapjait. De erről tényleg legyen ennyi, ha valaki kíváncsi rá, olvassa el a könyvet! De azért álljon itt egy kis szösszenet arról, ami a reprezentatívok (így hívták korábban a nemzeti válogatottakat) egyik fontos mérkőzése előtt egy korai osztrák-magyar okán állítólag elhangzott Ferenc Jóska szájából belügyminiszterével beszélgetve:
– Miért van ez a rengeteg ember az utcán?
– Labdarúgó mérkőzésre gyülekeznek, felség.
– Igen? És kik mérkőznek?
– Ausztria-Magyarország, felség.
– De ki lesz az ellenfél?
Ez már megvetette annak a ma már sajnálatosan elfogadott ténynek az alapját, hogy a politika a sport részévé vált.
De ugorjunk, mondaná Pósalaky bácsi!
- szeptember 28.-át írunk.
„Hősünket” a Corvin Mátyás szabadkőműves páholy hét társával ezen a napon avatta tanonccá. Mentorául Kondor Mihály ügyvédet jelölték ki. Jelzem, hogy ezen a ponton van egy hivatkozás, amely Vári László: Szabadkőművesség Magyarországon ma és tegnap című művére utal, de csupán a nagypáholyi létszámra való hivatkozással, a többi hiteles adatot a Magyar Nemzeti Levéltár jelzeteivel támasztja alá a szerző. (Itt jegyzem meg, hogy kivételesen részletes és pontos kutatást végzett a szerző!)
Mint ahogy a továbbiakat is okadatolva (felsorolásom a teljesség igénye nélkül készült): Malaky János a Fradi sporttelep igazgatója (Haladás páholy), Hajós Alfréd (Progressio páholy), Klebersberg Géza a Postás SE alapító-szervezője (Resurrexit páholy) és így tovább még jónéhány sporthoz, labdarúgáshoz kapcsolódó személy, köztük Springer Ferenc az FTC első elnöke (Pátria páholy) aki ebben a páholyban együtt dolgozott Brüll Alfréddal az MTK elnökével és mecénásával.
Érdekesség, hogy a kereszténynek tartott Ferencváros és a már akkor is egyértelműen zsidó csapatként nyilvántartott MTK elnökei együtt dolgoztak. De ez csak azok számára érdekes, akik a ma (rákosista, kádárista) sztereotípiáival élve gondolnak a múltra és egy sajátos cancel culture igézetében azt gondolják, hogy ez nem természetes. Aki hajlandó visszamenni a múltba és korabeli sajtómegjelenéseket olvas, az hamar ráébred, hogy a két nagy múltú egyesület kifejezetten baráti viszonyban állt egymással, sőt, ha Tóth Potya István tragikus halálára, illetve e könyv főszereplőjének később tárgyalt tevékenységére gondolunk, akkor kifejezetten segítették a vészkorszakban a rászorulókat. Volt olyan hazai sikere az FTC-nek egy angol csapat ellen, ahol kiválóan védő kapusunkat az MTK játékosai vállukon vitték körbe a pályán, majd az öltözőbe.
Ugyancsak a ma előítéletei generálhatják azt a kérdést, hogy miként kerül egy focista a szabadkőművességbe? (Csak halkan jegyzem meg, hogy ma az Egyesült Királyságban egy kifejezett futballpáholy is létezik, a motorospáholyról nem is beszélve!) Ez itthon nem jöhetne létre. De vissza az alapkérdéshez: legnagyobb sajnálatomra a nagy terjedelmű szabadkőműves irodalom mellett még nem született egy átfogó szociológiai kutatás alapján készült tanulmány a magyar szabadkőművességről, amely a tagság társadalmi helyzetét, foglalkozását vizsgálva vonna le következtetéseket a társadalomban elfoglalt helyéről a szabadkőművességnek, tevékenységének mikéntjéről, hasznáról esetleg hátrányairól. Persze, mindig vannak elejtett mondatok és gondolatok, akár elvi, akár ideológia vonatkozásokról, de ezek mindig az adott szerző érzéseit, személyes szimpátiáját, avagy antipátiáját vannak hívatva alátámasztani, valójában tudományos alaposság nélkül. Így most én is ezt teszem, nem leszek tudományos, csak találgatok.
A sport és ezen belül a labdarúgás amatőr kereteken belül a polgári középosztály hobbija, szórakozása volt a századfordulón, (nem tudom, hogy most jeleznem kéne-e, melyik századfordulón, hiszen azóta volt még egy) mivel aránylag drága mulatság volt űzni őket. A hazai amatőr fociban a pályán kívül – amit még így is sokszor közadakozás hozott létre –, csak és kizárólag a csapatmezeket adta a klub, minden egyebet a játékos dolga volt beszerezni. Játékukért nem kaptak fizetést, nagy ritkán utazási hozzájárulást, de ez sem volt jellemző, kifejezetten a játék és a győzelem szeretetéért áldoztak időt és pénzt a sportra. Nyilvánvaló, hogy ezt nem engedhette meg magának mindenki, csak az, aki rendelkezett olyan mértékű jövedelemmel, ami a költségek fedezetét képezte. Ez elég egyértelműen az a középosztály volt, aki tanult, jó állása, vagy tőkejövedelme volt. Borbás Barna is jogásznak tanult, párhuzamosan élt hobbijának, bár olyan magas szinten, amit ma már nem tudunk elképzelni az amatőr sporton belül. Többek közt az 1904-es St. Louis-i olimpiára is jó eséllyel utazhatott volna ki, mert hazai szinten gyakorlatilag a leggyorsabb rövidtávfutó volt, azonban szigorú édesapja nem engedte meg számára.
Kis kitérő: a hőskor kezdeti lelkesedése és a külföldi példák alapján előbb egyfajta álamatőrizmus kezdett kialakulni Magyarországon, ugyanúgy, ahogy a többi európai országban, majd 1926-tól a professzionális labdarúgó szövetség megalakulásával adódott lehetőség a szegényebb rétegek számára a sportban való részvételre, hiszen akkor már fizettek érte. Ennek a folyamatnak komoly kritikusai közé tartozott maga Borbás doktor, de a sokak számára közismert Slózi, azaz a Ferencváros és az MTK híres játékosa Schlosser Imre is. Valójában ők egyfajta eszmeiséget láttak az amatőr sportban, ahol nem a pénzért, hanem a dicsőségért, tisztán a győzelemért, hazád vagy csapatod színeiért szállsz harcba, hozol áldozatot. A változás hasonló a folyamat ahhoz, ahogy Coubertin báró elhíresült mondata mára üres frázissá silányult.
Az eszme, az ideológia viszont roppant fontos, hiszen ahogy az amatőr sportban a szabadkőművességben is valami hasonlót kereshettek a korabeli sportolók. Azaz tenni szerettek volna valamit, amivel hozzájárulhatnak a társadalom jobbításához. Azaz, keresőként ugyanazt próbálták megtalálni a sportban, mint a szabadkőművességben. Érdekes párhuzam.
Sportolói pályafutása befejeztével tiszti alügyészként dolgozott mindaddig, míg a Horthy-korszak kezdetén megkezdődtek a tisztogatások. Ugyan nem vett részt a Tanácsköztársaság idején a politikában, de számos páholytársa igen, s volt olyan érzése, hogy mindez rá is hatással van. Többek közt Fuchs Jenő szabadkőműves testvérét, kollégáját, olimpiai bajnok vívót szintén eltávolították állásából. Nem kívánok hosszas történelmi fejtegetésekbe bocsátkozni, de a „nagy háború” (ahogy akkoriban hívták a Nostradamusban nem hívők), az őszirózsás forradalom, a Tanácsköztársaság, majd az ezt követő átrendeződés jelentős nyomokat hagyott a magyar társadalomban, mondhatjuk máig ható nyomokat. Ezek a hatások azonban Borbás doktort további útkeresésre, majd határozott cselekvésre bíztatták. A szövetkezeti „mozgalomban” találta magát, mint ügyvéd dolgozott a Magyar Köztisztviselők Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezeténél, amelynek később ügyvezető igazgatója is lett. A kort kevésbé ismerők számára ismét javaslom a fogalmak helyes korabeli ismeretét, mert a szövetkezet fogalmát hajlamosak vagyunk ma, a nemlétező kommunizmus fogalmaként definiálni, azonban ez sokkal régebbi születésű, gyakorlatilag a kapitalizmus kialakulásával együtt alakult ki. Ez egyben intő jel azok számára is, akik előképzettség nélkül indulnak el levéltárakba vagy egyéb kutatóhelyekre történelmi kutatásokat végezni, hogy ahhoz, hogy hitelesen számoljanak be eredményeikről, ahhoz bizony nem elég a ma tudásával rendelkezni, meg kell tanulni az akkori nyelvezetet, (sok esetben az olvasást is, hiszen a cirkalmas, nehezen olvasható kézírás volt jellemző), a fogalmak akkori jelentését, mert azok bizony a korral és a politikai „divatokkal” együtt változnak, illetve azzal, hogy „a történelmet a győztesek írják”. Ez utóbbit ma nemes egyszerűséggel fake news-nak nevezzük, de ember legyen a talpán, aki az összeset felismeri! De csak halkan jegyzem meg, hogy ez a fogalom sem XXI. századi, csak az elnevezése, ezért bizony óvattal kell eljárni.
De megint elkalandoztam. Egyszóval nem mozgalom volt, hanem olyan típusú önszerveződés, ahol az árfelhajtó szerepet játszó közvetítőket szerették volna kiiktatni a termelés-értékesítés-fogyasztás dimenziójából. Érdekes ennek a fejezetnek amúgy a címe is: „Se kapitalizmus, se szocializmus”, ami akár utalhatna is egyfajta harmadik útra, amit ismernek bizonyára néhányan az olvasók közül, de mégsem az.
A mai bel-budai toronyház helyén működő Philadelphia kávéház volt a törzshelye a Nemzeti Radikális Párt alapítóinak és annak vezetőjének, Bajcsy-Zsilinszky Endrének, akinek tanácsadói a szerény „napkeleti bölcsek” elnevezést bírták. Ennek a tanácsadói testületnek volt tagja maga Borbás Gáspár is, sőt a párt budai választókerületének elnöke is lett. Szintén a könyv olvasását ajánlom azoknak, akik ennél többet szeretnének erről tudni, hiszen ebben a politikai tömörülésben a kezdetekben megtalálható volt Pethő Sándor újságíró, aki később megalapítja a Magyar Nemzet című lapot, de Szabó Dezső meglehetősen híres-hírhedt író is. Magam részéről nem tudnék erről olyan tárgyilagosan írni, ahogy a könyvben olvasható. Mindenesetre Borbás 1930 és 1935 között volt – csak részben aktív – tagja ennek a szerveződésnek, s vélhetően némileg hasonló módon gondolkodhatott erről, mint én, mert 1935 októberében már a Polgári Szabadságpárt képviselőjelöltje. Itt otthonosabban érezhette magát, hiszen számos szabadkőműves társával dolgozhatott együtt. 1944-ig a feloszlatásig tagja ennek a csoportosulásnak, amit azért aposztrofálok így, mivel a politikai pártok abban a korban hasonló keretek közt mozogtak, mint az amatőr sport hajnalán az egyesületek. Klubszerű működésben, mintegy kávéházi körként, professzionalista háttér hiányában jó, vagy éppen rosszindulatú véleményvezérek által vezetve, szinte hobbi szinten, ahogy azt korábban Borbás doktor megismerte sportpályafutása alkalmával. Ezért erre nem szeretnék több szót fecsérelni.
A német megszállás azonban olyan helyzetet teremtett, ahol Borbás Gáspár a maga csendes, visszahúzódó módján tanúságot tett emberségéről. Amikor a zsidók ellehetetlenítése elérte az ügyvédi kamarákat is, az ügyvédi kamarai névsorból törölték őket, többek között Teller Miksa (a Nemzeti páholy alapítója) az öröklési jog szakértője, Teller Ede édesapja, kérte meg, hogy vegye át praxisát. A család segítésének részletes ismertetése olvasható a könyvben, azt kell mondjam, abban az időszakban kellett bátorság ahhoz, amit Borbás doktor megtett értük és más zsidó származású ügyfeleiért, ismerősért.
A felszabadulás után az ismeretségi körébe tartozók egy részét internáló táborokba, azt megelőzően másik részét német haláltáborokba hurcolták, őt 56 után megfosztották a jogi pályától, 92 évesen, 1976-ban tért meg teremtőjéhez. Egy régi Deák páholy tag szlogenével zárnám: Vidor Miklós (Micu) emlegette sűrűn az évszázadot úgy, hogy „XX. büntető század”.
Prém Péter
A gorator.info szerkesztőjének megjegyzése: A cikk szerzője kérte, hogy a cikk megjelenésekor publikáljuk, hogy a szerző nem szabadkőműves. Kérésének ezúton teszünk eleget.
