Bécsben voltam operában. Szégyelljem magam?

A héten Ausztriában jártam. Olyanokat tettem, amiket az Európai Unió nyugdíjasainak zöme gondtalanul megtehet. Többek között egy croquet mérkőzésen vettem részt, s a bécsi operában is voltam. S, ez miért válik hírré, az a következőkből kiderül…

 

Szeretném előrebocsátani:

ledolgoztam negyven évet, nyugdíjas vagyok, avagy ahogyan Pesten manapság neveznek: nyugger!!!  S, most olyant tettem, amit a magyar nyugdíjasok számára nehezen elképzelhető. A héten Ausztriában jártam, de nem bevásárló turizmus volt az osztrák látogatásom oka.

Hanem…, de előtte egy megjegyzés

Egy társaságban Budapesten az ausztriai élményeimről meséltem, s a történet közben egyre tágabb szemekkel néztek rám. Miközben meséltem a történetet, egyre rosszabbul kezdtem magam érezni. A tágra-nyílt szemek, amelyek a történet közben rám meredtek egyre jobban megrettentettek. Elkezdtem szégyellni magam. Hol is jártam én?

A tekintetekből azt a megdöbbenéssel kevert csodálkozást olvastam ki: egy magyar nyugger elment a bécsi operába? Hova? A bécsi operába?

Amikor Magyarországon – sokkoló szám következik – “megközelítően négymillió ember él a létminimum alatt” (Ferge Zsuzsa szociológus 2012-ben, a MÚOSZ felkérésére írt tanulmánya szerint), akkor talán könnyen érthető, hogy miért is néznek az illetőre ferde szemmel, ha valaki meglátogat, illetve részt is vesz egy croquet mérkőzésen sőt, ami még ennél is rosszabb, elmegy a bécsi operába?  Szégyellheti magát!

Vendégségben egy arisztokratánál

Már több esztendeje is van annak – még nem voltam nyugdíjas, még aktív koromban – amikor első alkalommal egy francia-osztrák arisztokrata meghívott ausztriai kastélyába. Viszonylag idősebb koromban – voltam vagy 26 éves – tanultam meg síelni. Az egyik kedvenc síterepünk az ausztriai Semmering pályája. Nos, vendéglátómnak, a francia-osztrák arisztokratának a kedvenc sípályánk közelében van a birtoka.
A bírtok méretére jellemző, az övé az egész hegy, amely akkora, hogy völgyében elfér rajta egy halastó, pontyméretű szelíd aranyhalakkal, amelyeket a meg lehet simogatni, annyira szeretik az embereket.

A hegyoldalban van egy 18 lyukas golfpályája, egy 25 méteres úszómedence persze egy fürdőházzal, és a medence mellett egy kisebb méretű croquet-pálya is. S akkor még nem esett szó a hegyoldalban található erdőről és a birtokon található Schrönbrunnra emlékeztető – persze kisebb méretű – kastély sem, amelynek berendezése pompás, többnyire a 18. illetve a 19 századot idézi fel. Egyszóval a birtokról “süt a gazdagság”. A birtok tulajdonosa francia, a ház asszonya viszont magyar származású.
Nos évente egyszer van szerencsém itt vendégeskedni.

A héten egy croquet-partira volt szerencsém érkezni a kastélyba, ahol a kastélytulajdonos a martinis pezsgőzést követően barátaival játszott, s az invitálás eredményeként mi is beszállhattunk a játékba.

Őszintén szólva nem, hogy nem tudom a játékot játszani, de a szabályait sem ismertem. Persze a kalandvágy, hát kipróbáltuk. S ami a játékban számomra nagyon érdekes volt, az a játék stratégiája.

Magam egy csapatba kerültem a ház asszonyával, aki a játék közben magyarázta nekem, hogyan is kell ezt a játékot játszani. Megmutatta a csapattagok együttműködési stratégiáját. Ezzel szemben a ház arisztokrata ura pedig az ellenfél csapatában játszva megmutatta az ellenfél ellehetetlenítésének stratégiáját. Mondanom sem kell, mi vesztettünk.

Mintha a magyar politikai élet elevenedett volna meg a pályán a játék közben. Az erős, a stratégiát kiválóan ismerő és gyakorló ellenfél kiütötte a gyenge, kezdő, ügyetlenkedő ellenfelet.

Ugyanis a játék menetében – stratégiájában – vannak olyan pontok, amikor fontosabb még a saját eredmény elérésénél is az ellenfél versenyzője eredménye elérésének a megakadályozása. Ennek következtében a versenyzőnek amilyen messzire csak lehet, el kell távolítania az ellenfél golyóját, hogy az ne tudja még véletlenül se a kapun átütni azt. Ennek a stratégiának a  lényege, hogy az ellenfelet nem legyőzni, hanem ellehetetleníteni kell. Hát nem hasonlít a magyar politikára?

Egy nap a Burgban

 A croquet-mérkőzés és az azt követő, a kastély nagy-szalonjában elköltött vacsora (ahol az arisztokrata házigazdánk maga sütötte a szalon kandallójában nyílt tűzön a grillhúsokat) másnapján feleségemmel és fiammal átmentünk turistába, azaz elmentünk a bécsi Burgba és az ott található Múzeumba! Megnéztük a német származású osztrák császár- és magyar királyné, Ferenc József felesége, Sissi életéről szóló és az osztrák császárok életkörülményeit bemutató kiállításokat.

Érdekes, a történelem úgy jelent meg a kiállításon, ahogyan én magam még a gimnáziumban – több évtizede – tanultam. Talán szóra sem érdemes, hogy a kiállítás szervezői minket magyarokat nem neveztek kurucnak, s ők nem voltak labancok. Pedig a kiállítás egyik fontos témája az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc, és hát persze az 1867-es kiegyezés volt.

Ne feledjük, ekkor jött létre, a manapság sokak által visszasírt Osztrák-Magyar Monarchia.
A Kaiserliche und königliche Monarchie Österreich-Ungarn, avagy magyarul a Császári és Királyi Osztrák–Magyar Monarchia többnemzetiségű állam volt, igy az osztrákokon és a magyarokon kívül a Habsburg birodalomban éltek még szláv népek (lengyelek, ukránok, csehek, szlovákok, szlovének, horvátok, szerbek, bosnyákok), de románok és olaszok is. (Az ország nem volt kicsi, érdemes felidézni meg néhány határszéli városnak nevét: Brassó, Dubrovnik, Trieszt, Brégenz, Salzburg, Pilzen, Krakkó, Lvov.)

Tosca Bécsben, az operában

A múzeum látogatásra a bécsi operában eltöltött este tette fel a koronát. Megnéztük a Tosca előadását. A Bécsi Állami Operaház a világ egyik legjelentősebb operaháza, ahol kiváló előadásokat élvezhet a közönség.

Nagy élmény volt a bécsi operában a Tosca előadását megnézni, azaz inkább csak meghallgatni. Őszintén szólva a kiváló zenekar sem tudta feledtetni számomra azt a furcsa rendezői felfogást, amely úgy írható le a legegyszerűbben, hogy a színpadon ne történjen sok minden, hallgassuk inkább a zenét és az énekeseket. Igaz maga az opera nem tartozik a “látványos” operák közé, de látván a Tosca előadását korábban a budapesti operában, az volt a benyomásom, hogy a bécsi rendező statikus felfogása miatt ezt az előadást nem fogják a legsikeresebb feldolgozások között emlegetni. Persze félreértés ne essék, csodálatos estét töltöttünk el a bécsi operában.

Nos, akkor szégyelljem magam, avagy sem?

Gyerekkoromban nagyapámtól hallottam először a múlt század – értelem szerűen a múlt század alatt a huszadik századot kell érteni – eleji magyarországi életről. S utána történelmi tanulmányaim során többször találkoztam azzal a ténnyel, hogy az 1900-as évek első felében élt úri középosztály szokása volt a gyerekeiket külföldön, például Berlinben, Párizsban, avagy egy Svájci intézetben taníttatni.

S a világ egyik legtermészetesebb dolga volt akkoriban átjárni Bécsbe, akárcsak egy vacsora miatt. S természetesen divat volt az úri középosztály tagjai között felülni a vonatra, átrándulni a bécsi operába.

Az elmesélésekből ismert, hogy volt olyan vonatjárat, amelyet az bécsi opera befejezéséhez igazítottak, hogy az átrándult tehetős polgárok még azon az éjszakán visszajöhessenek Budapestre. Arról már nem is beszélve, hogy a “boldog békeidőkben” Pozsony és Bécs között “villamos” közlekedett.

Visszatérve mondandóm elejére:

Ma, a huszonegyedik század eleji Magyarországon felmerülhet tehát az a kérdés, hogy dicsekedésnek, nagyképűségnek számít-e és szégyellni kell-e magát az embernek, ha egy napot a bécsi múzeumban tölt el és estéjét a bécsi operában?

Igen szégyellem magam, de nem az opera látogatás miatt, hanem azért mert egy olyan Magyarországnak vagyok az állampolgára, ahol négymillióan élnek a létminimum alatt, ahol kétharmados többséget tud szerezni egy olyan pártszövetség, amelyik a Horthy-rendszert kívánja visszaállítani az országban, s amelyik országban a második legerősebb erő jellemzője a rasszista, antiszemita, idegengyűlölő szélsőjobb oldali gondolkodás.

Manapság – 2014-et írunk – sokan ütköznek meg azon, ha valaki – például a nyuggerek között – úgy próbál élni, ahogyan élnie kellene, ahogyan korosztályának tagjai a Lajtán túl élnek. Kirándulnak, jókat esznek, olvasnak, moziba, múzeumba, színházba járnak, s élvezik a megérdemelt pihenést, boldogan élnek, amíg meg nem hallnak…

De Magyarországon igaz lett az a régi mondás is: bár úgy élhetnék, hogyan élek…

S, akkor most szégyelljem magam?

 G.Orator