A hétvégén egy őszvégi partin vettem részt. Egy itt elhangzott beszélgetés kapcsán több kérdés is felmerült bennem. A kérdések, azt gondolom, több, mint elgondolkodtatóak…
A bronxi (New York legészakibb “kerülete”) partin vegyesen vettek részt a “new yorki bábel” különböző nemzetiségeinek képviselői, sokan voltak közöttük magyar származásúak. Ez itt New Yorkban nem meglepő. Bárhova néz az emberfia, találkozik magyar származásúakkal.
A legutolsó népszámláláskor egymillió négyszázezer amerikai vallotta magát magyar származásúnak. Ebből a legtöbben – mintegy fele – három államban, New York, New Jersey és Connecticut államokban élnek. Ily módon nem volt meglepő, hogy a bronxi partin sok magyar származású amerikai vett részt.
Ez a parti az amerikaiak egyik legfontosabb ünnepét a Hálaadást előzte meg. A hálaadás – angolul thanksgiving – egy olyan ünnep, amely elsősorban észak-amerikában honosodott meg. Az ünnep eredeteként azt tartják, hogy az őszi betakarítások után a termésért Istennek adnak hálát.
Magyarországon is ismert ez az ünnep, ha máshonnan nem az ünnepi pulykavacsoráról.
A partin ezért egyáltalában nem volt véletlen, hogy a beszélgetés egyik fontos témája az itt, a hálaadáskor szokásos négynapos ünnep, s a családi találkozók, s a hálaadási vacsora voltak.
A beszélgetések során többször is felmerült, hogy ki mit csinál, hova utazik a négy nap alatt, s nem utolsó sorban az is, hogy miért ad hálát az idei ünnep alkalmával.
Itt hangzott el egy számomra meglepő beszélgetés:
– Tudod, hogy Te idén miért lehetsz hálás?
– Hálás, én miért?
– Hát azért, mert itt lehetsz. Itt New Yorkban, s nem Magyarországon.
– Hálás lenni azért, mert emigrációban vagyok? Hálás legyek azért, mert nem ott élhetek, ahol megszülettem?
Ez a beszélgetés, amelyik amerikai magyarok között zajlott le, elgondolkodtatott.
Aki a kérdést feltette, s meg is válaszolta, a kérdés előtt büszkén mesélte, hogy nemrég kapta meg az amerikai állampolgárságát. Tehát nem “ötvenhatosok” beszélgettek egymással.
Igen, az amerikai ötvenhatosok között sokan gondolják úgy, hogy hálásak azért, hogy itt az Egyesült Államokban élhetnek. Ezek az emberek sokszor hangoztatják is, hogy örülnek annak, hogy új hazájuk van, amelyik befogadta őket. Nekik, akkor, ahogyan ők fogalmazzák, “menekülniük kellett”. Van aki ezt konkrétan így fogalmazza meg, neki “emigrálni kellett”.
S, akkor felmerül a kérdés: Emigrálni? 2014-ben? Magyarországról, Az Európai Unióból?
S a beszélgetés tanúsága szerint a válasz igen.
Az emigrálni szó pontos jelentése, az idegen szavak szótára szerint: “A hazáját elhagyja, kivándorol.” Egy másik szótár hasonlóan magyarázza: “hazáját (főként politikai okokból) elhagyja; önkéntes száműzetésbe megy.”
Emigrálni Magyarországról, 2014-ben is azt jelenti, hogy önként új hazát választ magának valaki. Önként otthagyja szülőhazáját, s másik országot választ valaki magának azért, mert ott békésebben, nyugodtabban, egyszóval jobban élhet.
Gondoljuk végig: két gondolkodásmód áll itt szemben egymással. Az egyik a hagyományos magyar gondolkodásmód, s a magyartól korábban teljesen idegen, mára azonban Magyarországon is egyre elfogadottabbá váló amerikai, de európaiakra is igaz mentalitás.
A különbség a két gondolkodásmód között a Szózattal magyarázható leginkább.
Mit is mond a Szózat?
“A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.”
S, mit mond az amerikai, az európai – a mobilitásra alapuló – gondolkodásmód?
Ott élj, ott boldogulj, ahol számodra a legmegfelelőbbek a körülmények. S, ha azok a körülmények amelyekre vágysz, nem szülőhelyeden teremthetők meg, akkor élj ott, ahol mindezt megteremtheted magadnak. S, ha az éppen Anglia, Skandinávia, Izrael, Ausztria, vagy az Egyesült Államok, akkor élj ott, ahol ez számodra a legmegfelelőbb.
Ha ez igaz, akkor mégse beszélhetünk emigrációról a szó eredeti értelmében? Avagy ez csak önámítás?
Nemrégiben azt olvastam, hogy az elmúlt három-négy esztendőben többen hagyták el Magyarországot, mint 1956-ban tették ezt, az úgynevezett határnyitáskor.
Ebből logikusan következnek a kérdések:
Ezek az emberek most emigráltak? Politikai, gazdasági okokból hagyták el hazájukat?
Ezek az emberek menekülnek Magyarországról?
Ezek az emberek hálát adhatnak azért, mert vannak országok, városok, helyek, amelyek befogadják őket? Amelyek munkával, jobb megélhetéssel várják őket?
Ha a legnagyobb közösségi média, azaz a Facebook bejegyzéseket olvasom, akkor a válasz a kérdésekre egyértelműen igen.
S, ha ezt a hálaadás előtti partin elhangzott beszélgetést hallgatom, a válasz akkor is igen. Hiszen sokan vannak akik úgy érzik, hogy nekik menekülniük kell Magyarországról.
Ki származása miatt érzi úgy, ki gazdasági okai miatt, például munkanélkülisége okán. A cigányok, a zsidók közül sokan érzik úgy, hogy nem kívánt személyek saját szülőhazájukban. Ahol a gárda vonulhat. Ahol az állam sérti meg a törvényt, a törvénybeiktatott párizsi békeegyezmény be nem tartásával. Ahol a parlamentben büntetlenül zsidózni lehet. S sorolhatnánk tovább a már sokszor elhangzott okokat.
Ott érthető, ha úgy érzik számosan, hogy biztonságuk veszélyben van, boldogulni, jobban élni másutt könnyebben lehet. S lehet. Igazuk lehet.
Itt van ez az új, nemrégiben amerikai állampolgárrá lett magyar. Kérdésemre azt válaszolta, ő már itt New Yorkban érzi magát itthon. Állása van, keresetéből megél, s ami talán a legfontosabb: úgy érzi szükség van rá. Számítanak rá.
Ugyanezt mondta egy interjúban egy “ötvenhatos disszidens”, aki Kanadában csinált komoly karriert. Kanada egyik korábbi – ma már nyugdíjas – államtitkára azt nyilatkozta, hogy soha el nem feledi, s büszke is magyar származására, de Ő már kanadainak tartja magát. Kanadát érzi saját hazájának.
Húha. Ettől az állítástól fognak igazán felhördülni, felháborodni a jobb, főként a szélső jobb oldalon. Már hallom is. “Hazaáruló!” “Elhagyta az országot, s most becsmérli! Itt hagyott bennünket!”
Ezt a logikát lehet érezni az Orbán-kormány politikájából, amikor mindenféle retorziókat találnak ki, hogyan lehet szankcióval, bírsággal, vagy más módon megbüntetni az országot, a “hazájukat” elhagyókat. Pedig ezek az emberek csak úgy érzik, hogy másutt jobban, könnyebben boldogulnak. Van aki azért, mert másutt nem lesz munkanélküli, van aki azért mert külföldön jobban fog keresni, s megint mások azért, mert vallásukat szabadabban félelmek nélkül gyakorolhatják.
Tehát ezek az emberek mégiscsak emigráltak? Mégiscsak emigrációról beszélhetünk?
Szóval, ki és miért lehet hálás? Hálát adhat tehát az, ki elhagyta Magyarországot, s más országban él, más országot érez hazájának? Egyáltalában, ezek az emberek hazájuknak érzik-e választott új lakóhelyüket, új otthonukat?
Hazájuknak érzik-e a külföldet, ahol többek között nyelvi problémái vannak, ahol a még a hétköznapi, közönséges, tipikus élethelyzetekben is kulturális sokk éri őket?
S nem kell ahhoz pszichológusnak lenni, hogy felmerüljön a kérdés, ezeknek az embereknek az életében mennyire lehet meghatározó a kulturális sokk okozta trauma?
A válasz pedig egyértelmű: igen, komolyan érdekes!
S nem csak a más nyelv, de inkább az eltérő hagyományok, amiket a leghamarabb meg kell szokni, meg kell tanulni. Az első, s legfontosabb tanulni való, a más, a magyartól többnyire eltérő, sokszor ismeretlen gondolkodásmód.
Sokan számoltak már be negatív tapasztalataikról, sokan mondták már el, hogy nehéz megszokni a más kultúrában természetes habitust, attitűdöt, viselkedésmódot, sokszor idegen tradíciókat. Akárcsak az olyan egyszerűeket is, mint a hálaadás ünnepe.
A történet főszereplőjének, aki november utolsó csütörtökén, a hálaadás ünnepén hálás szeretne lenni, valójában azért kell hálát adnia, hogy lehetősége nyílt megismerni egy új kultúrát, amitől ő maga is többé válhatott.
Hálásnak igazán azért kell lennie, mert megtanulhatott egy másik gondolkodásmódot is, ahol a másik gondolkodása van olyan fontos, mint az övé. Egy olyan közegben élhet, ahol megtanulható, hogy a másik ember gondolkodását figyelembe kell venni.
Valahol nem itt kezdődik a demokrácia? S, annak megélése? Vajh, nem ezért kellene hálát adni?
G. Orator