Nem értem, de érteni vélem…

Egy sajtóhírben azt olvastam, hogy “az Emberi Erőforrások Minisztériuma belső e-mailben tiltotta meg valamennyi munkatársának a mélyszegénység, a gyermekszegénység, az ápoló, az esélyegyenlőség, továbbá a stadion szó használatát.” A demokrácia hívei egy ilyen híren ugyancsak elcsodálkozhatnak. Lehetséges ilyen központi utasítást kiadni egy demokratikus országban?

 

Szögezzük le: Nem demokratikus dolog megszabni, hogy ki mit mondhat!

Sajnos magamról el kell valamit árulnom: közeledek a hetvenedik életévemhez. Amióta csak az eszemet tudom, azóta a kommunikációval, annak valamely formájával foglalkoztam, s foglalkozom most is.

Igazán aktív éveim első húsz esztendejében – ami lássuk be főként a szocializmus építésének időszakára esett –   elárulom, voltam propagandista.

Hú, ha, kérdezi a mai fiatal, az valami politikai állás? Nem, (de nem egyértelműen). Akkoriban a reklámot nevezték propagandának. Tehát reklámmal foglalkoztam. Dolgoztam a külkereskedelemben, s ahogyan akkor nevezték “publicity executive” beosztásban a mai public relations tevékenységet láttam el. S voltam kezdetben vállalati “sajtófelelős” is, később már szóvivőnek neveztek.

Miért írtam le ezt? Hogyan jön mindez az EMMI Minisztérium belső körleveléhez?

Mert, hogy amit az EMMI -ben most tettek, ezt én már egyszer végigéltem! A népi demokráciában, a múlt század hetvenes – nyolcvanas éveiben nem egyszer behívattak – sokadmagammal együtt – a Külkereskedelmi Minisztériumba, ahol az illetékes főosztályvezető és az akkor MSZMP Agitációs Propaganda Osztályának vezetője fejtágítót tartott számunkra, vállalati propagandáért, sajtóért felelős vezetők számára. Ezeken a fejtágítókon elmagyarázták, hogy mit mondhatunk, s mit nem. Mely szavakat használhatjuk a vállalati kommunikáció során, s mely szavakat nem!

Például emlékszem arra, hogy amikor Magyarország belépett a GATT-ba (General Agreement on Tariffs and Trade – Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény ) 1973-ban, akkor kaptunk egy listát a használható és a korlátozottan használható kifejezésekről. Ilyen szavak szerepeltek benne, mint a dömping ár, vagy a vámkontingens. (Érdekes a kontingens kifejezés önmagában használható volt, csak a vám szóval összekötve nem!). A “fejletlen országok” kifejezés helyett “fejlődő országokat”, vagy a “harmadik világ országai” kifejezést kellett használni,

Ebben az időben kaptunk arra nézve is fejtágítást, hogy milyen kifejezéseket használjunk. Lehetett (s kellett) használni olyan kifejezéseket, mint például a “pancsa szila” (az öt elv). Ez a kifejezés alapvetően az el nem kötelezettek mozgalmát takarta, de értelme a békés egymás mellett élés elvét takarta, amely egy erőszak, háború és fenyegetés nélküli világot írt le.

De, hát akkor a “Kádár-rendszerben” voltunk, a szocializmus építésének idején, ahogy a korszakról beszélnek, a puha-diktatúrának nevezett korszakban.

S, ma?

Ma, nem megy a fejembe, hogy egy magát, a demokratikus világ részeként meghatározó országban, egy magát demokratikusnak nevező kormány egyik minisztériumában, ahol magát kereszténynek és demokratának nevező volt pap a miniszter, hogyan lehet tabu a stadion, a mélyszegénység, avagy az esélyegyenlőség kifejezés?

Értem, érteni vélem

Az Emberi Erőforrások Minisztériumában most hozott intézkedés tehát nem új keletű. A diktatúrából ismert módszer, mint ahogyan az agitációs propaganda is a diktatúrában fogant, s használatos módszer volt.

Manapság ez rafináltabb formában jelenik meg. Természetesen a mindenkori sajtóorgánum tulajdonosa határozza meg a média irányvonalát. Korábban a média teljes mértékben az állam tulajdonában volt, tehát az irányvonalat az állami hatalom apparátusa határozta meg. Manapság a magántulajdon „fekszik le” az uralkodó hatalomnak, a hirdetési bevételek, a profit, vagy a frekvenciaengedély miatt.

A „tisztelt vezető” által létrehozott vezetői apparátus igénybe veszi az agitációs propagandát, annak módszereit és eszközeit.
Az agitációs propaganda alapvetően részben a meggyőzésre, másrészt a diktátumokra épül.
Az agitációs propaganda minden esetben egyirányú kommunikáció (viszontválasz nem lehetséges). A kommunikáció befogadójának teljes mértékben hinnie kell abban amit neki mondanak. Nem kételkedhet, s nem lehet más véleménye. Azaz lehet, de azt el kell hallgatnia. Ma ezt úgy is szokták nevezni, hogy agymosást végeznek el a kommunikáció befogadóján. Fel sem merülhet a befogadóban az, hogy „tamáskodjon”, kételkedjen abban, amit a „szeretve tisztelt vezető” és emberei állítanak.

Az agitációs propaganda célja a hatalom kiépítése, fenntartása oly módon, hogy eszébe se jusson a befogadónak másképpen gondolkodni.

Az agitációs propaganda legismertebb módszere a populista jellegű érzelmi kommunikáció, legtöbbször a düh-kommunikációja és/vagy a siker-propaganda.
Az egyik esetben az agitációs propagandával megbízott kommunikátorok a dühöt, mint emberi érzést használják fel – az ellenfél helyett – az ellenség megsemmisítésére. A másik esetben a meggyőzés eszköze az eredmények eltúlzása, a siker propagálása. S, persze lehetséges az is, hogy a kétféle, a düh- és a siker-propaganda metódus egyszerre jelenik meg a kommunikáció során.

Ennek módszere az elhallgatás is, amikor kényes kérdésekről nem beszélnek, nem beszélhetnek a médiában. Amikor az állami gépezet utasításba adja ki, hogy az állami alkalmazottak mely kifejezéseket nem használhatnak, Például a mélyszegénység kifejezést. Az ugyanis rossz, s ha rossz, az a tisztelt vezető képét fogja rontani.

Ez viszont már egy másik gondhoz vezet el, s ez a személyi kultusz kérdése.

Radnóti Miklós a Töredék című versében így írt:

“Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
s várta, hogy talán megszólal újra”

A költő, avagy az újságíró, avagy csak a közember hallgat? Hallgatni kényszerül?

A személyi kultusz, a diktatúrákra jellemző, ahol a vezetőt tilos bírálni, aki mégis megteszi azzal szemben a hatalom képviselői fellépnek. Ennek következtében a legpuhább diktatúrákban, a „legegyszerűbb” esetekben csak – ahogyan pestiesen mondják: „parkoló-pályára teszik” az ellenfeleket, például „nyugdíjazzák” őket.  Persze csak akkor, ha a korhatárt elérték, vagy annak közelében vannak. Ha nem, akkor keményebb eszközökhöz nyúl a hatalom, átszervez, aminek az eredménye, hogy alacsonyabb beosztásba kerülnek, vagy rosszabb esetben állásukat vesztik el a kritizálók. A keményebb diktatúrákban már szabadságukat is, sőt akár életüket is elvesztik.

Ilyenkor alakul ki a sajtóban a legveszélyesebb cenzúra, az u.n. öncenzúra. Nemcsak a vezetői apparátus kinevezett cenzorai őrködnek azon, hogy a „szeretve tisztelt” vezetőről ne jelenjenek meg előnytelen, őt bíráló írások, fotók, filmfelvételek. Éppen az előző magyarázat okán az újságíró saját egzisztenciáját féltve öncenzúrát követ el. Azaz nem írja le, nem jelenteti meg véleményét, félve a következményektől. S, ha ezt még meg is mondják neki, hogy mit nem írhat le, hogy milyen kifejezést nem használhat…

A személyi kultusz kifejezést Nyikita Hruscsov szovjet pártvezetőnek tulajdonítják. 1956-ban ugyanis a híres, Sztálint leleplező beszédében használta a kifejezést. Bár a személyi kultusz kifejezést sokan a sztálinizmus, a kommunizmus jellemzőjének tartják, azonban ez nem igaz, ugyanis számos más diktatórikus vezető körül kialakult, így például jól ismert a Göbbelsi propagandagépezet által kiépített Hitleri személyi kultusz.

A szocializmus építése során alkalmazták tehát azt a módszert, amit most az EMMI-ben.

Akkor a szocializmust építettük.

Most mit épül Magyarországon?

A nemzeti szocializmus?